• Egyházközségi emlékek a NEK-ről

    Kedves Testvérek!

    Szívesen és örömmel mutatjuk meg nektek kettő, saját emlékünket a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusról. Az egyik a templomunk tulajdonát képezi. Két külön garnitúra (egy színes, illetve egy másik, fehérrel hímzett) kehelykendő, palla, korporálé összeállítás.

    A másik a „Kongresszus rózsája”, melyet József atya tavaly ősszel megszentelt és a plébánia udvarán, Szegedi atya irodája ablaka alá ültettünk el. Az idén már nyílott is.

    Az 1938-as kongresszusról egy fém áldoztató tálcát őriz a Kisboldogasszony templom.

  • Az elvándorlók és menekültek 107. világnapja

    A SZENTATYA, FERENC PÁPA ÜZENETE
    AZ ELVÁNDORLÓK ÉS MENEKÜLTEK 107. VILÁGNAPJÁRA

     

    2021. szeptember 26.

     

    „Egy mind nagyobb mi felé”

     

    Kedves Testvéreim!

    A Fratelli tutti enciklikában egy olyan aggodalmat és reményt fejeztem ki, amely továbbra is fontos helyet foglal el szívemben: „Ha ez az egészségügyi válság elmúlik, az lenne a legrosszabb válaszunk, ha még mélyebbre merülnénk a lázas fogyasztás és az egoista önvédelem új formáiba. Adja az Ég, hogy a végén többé ne a »többiek«, hanem csak a »mi« létezzék” (Fratelli tutti, 35).

    Ezért arra gondoltam, hogy az idei üzenetet az elvándorlók és menekültek világnapjára az „Egy mind nagyobb mi felé” témának szentelem, így szeretnék világos horizontot kijelölni e világban járt közös utunk számára.

    Ennek a „mi”-nek a története

    Ez a horizont már Isten teremtő tervében is jelen van: „Isten megteremtette az embert, saját képmására, Isten képmására teremtette, férfinak és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket, és így szólt hozzájuk: »Legyetek termékenyek, szaporodjatok«” (Ter 1,27–28). Isten férfinak és nőnek teremtett bennünket, különbözőnek és egymást kiegészítőnek, hogy egy olyan „mi”-t alkossunk, amelynek az a rendeltetése, hogy a nemzedékek sokasodásával mind nagyobb legyen. Isten saját képmására teremtett bennünket, saját egy és háromságos lényének képmására, sokféleségben megvalósuló közösségnek teremtett.

    Amikor engedetlensége miatt az ember elfordult Istentől, ő irgalmában nem az egyes embereknek, hanem egy népnek akarta felkínálni a kiengesztelődés lehetőségét, egy „mi”-nek, amely az egész emberi családot és minden népet átölelni hivatott: „Íme, Isten hajléka az emberek között! Ő velük fog lakni, és ők az ő népe lesznek, és maga Isten lesz velük” (Jel 21,3).

    Tehát az üdvtörténetnek a kezdetén, akárcsak a végén egy mi áll, középpontjában Krisztus misztériumával, aki azért halt meg és támadt fel, hogy „mindnyájan egyek legyenek” (Jn 17,21). Ez a mostani időszak azonban azt mutatja, hogy ez az Isten által akart mi megtört és széttöredezett, megsérült és eltorzult, ami még nyilvánvalóbbá válik az olyan nagyobb válságok idején, mint amilyen a jelenlegi világjárvány is. A nacionalizmus bezárkózó és agresszív formái (vö. Fratelli tutti, 11) és a radikális individualizmus (vö. uo. 105) rombolják és megosztják a „mi”t mind a világban, mind az Egyházon belül. A legnagyobb árat viszont azok fizetik meg, akik legkönnyebben válhatnak másokká: a külföldiek, a migránsok, a kirekesztettek, az egzisztenciális perifériákon élők.

    Az igazság azonban az, hogy mindannyian egy hajóban evezünk, és azon kell munkálkodnunk, hogy ne legyenek többé falak, melyek elválasztanak, ne legyenek többé mások, hanem csak egyetlen mi, olyan nagy, mint az egész emberiség. Ezért szeretném ezért megragadni az alkalmat, hogy ezen a világnapon kettős felhívást intézzek mindenekelőtt a katolikus hívőkhöz, majd pedig a világ minden emberéhez, hogy együtt haladjunk előre egy mind nagyobb mi felé.

    Egy mind katolikusabb Egyház

    A Katolikus Egyház tagjai számára ez a felhívás azzal az elkötelezettséggel jár, hogy egyre hűségesebbek legyünk katolikus mivoltunkhoz, megvalósítva azt, amit Szent Pál tanított az efezusi közösségnek: „Egy a test és egy a Lélek, mint ahogy hivatástok is egy reményre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség” (Ef 4,4–5).

    Az Egyház katolicitása, egyetemessége ugyanis olyan valóság, amelyet minden korban vállalni kell és meg kell élni, az Úr akarata és kegyelme szerint, aki megígérte, hogy mindig velünk lesz, egészen a világ végezetéig (vö. Mt 28,20). Szentlelke képessé tesz bennünket arra, hogy mindenkit magunkhoz öleljünk, hogy sokféleségben megvalósuló közösséget építsünk, hogy a különbségeket egymással összhangba hozzuk anélkül, hogy egy személytelen egyformaságot erőltetnénk. Az idegenek, a migránsok és a menekültek sokféleségével való találkozásban, valamint az ebből a találkozásból kialakuló, kultúrák közötti párbeszédben lehetőségünk van arra, hogy Egyházként növekedjünk és gazdagítsuk egymást. Minden megkeresztelt ugyanis, bárhol éljen is, jog szerinti tagja a helyi egyházi közösségének, tagja az egyetlen Egyháznak, lakója az egyetlen háznak, tagja az egyetlen családnak.

    A katolikus hívők meghívást kaptak arra, hogy mindegyikük abban a közösségében, ahol él, azon dolgozzék, hogy az Egyház egyre befogadóbbá váljon, teljesítve Jézus Krisztusnak az apostolokra bízott küldetését: „Menjetek, és hirdessétek: Közel van a mennyek országa! Betegeket gyógyítsatok meg, halottakat támasszatok fel, leprásokat tisztítsatok meg, ördögöket űzzetek ki! Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok” (Mt 10,7–8).

    Ma az Egyháznak az a feladata, hogy kilépjen az egzisztenciális perifériák utcáira, hogy gyógyítsa a megsebzetteket és megkeresse az eltévedteket, előítéletek, félelem és prozelitizmus nélkül, sőt készen arra, hogy sátrát kinyitva mindenkit befogadjon. Az egzisztenciális perifériákon élők között számtalan bevándorlót, menekültet, kitelepítettet találunk, továbbá az emberkereskedelem áldozatait, akiknek az Úr ki akarja nyilvánítani szeretetét és üdvösségét. „A mostani migrációs mozgások új missziós »frontnak« tekinthetők, kiváltságos lehetőségnek arra, hogy Jézus Krisztust és az evangélium üzenetét otthonunk elhagyása nélkül hirdessük, és konkrét tanúságot tegyünk a keresztény hitről szeretetben, a más vallási közösségek iránti mély tisztelettel. A más felekezetekhez és vallásokhoz tartozó migránsokkal és menekültekkel való találkozás termékeny talajt jelent az őszinte és gazdagító ökumenikus és vallásközi párbeszéd növekedéséhez” (A migránsok lelkipásztori ellátásával megbízott szervezetek országos vezetőihez intézett beszéd, 2017. szeptember 22.).

    Egy mind befogadóbb világ

    Azzal a felhívással fordulok a világon élő valamennyi ember felé, hogy együtt haladjunk egy mind nagyobb mi felé, hogy helyreállítsuk az emberi családot, hogy együtt építsünk egy igazságos és békés jövőt, biztosítva azt, hogy senki se legyen kizárva.

    Társadalmaink jövője „színes” lesz, amelyet a sokszínűség és a kultúrák közötti kapcsolatok gazdagítanak. Következésképpen most meg kell tanulnunk harmóniában és békében együtt élni. Számomra különösen is kedves az az Apostolok cselekedeteiben szereplő jelenet, amikor az Egyház pünkösdi „megkeresztelkedésének” napján, közvetlenül a Szentlélek leszállása után a jeruzsálemi nép hallgatja az üdvösség hirdetését: „Mi pártusok, médek, elamiták és Mezopotámiának, Júdeának, Kappadóciának, Pontusznak, Ázsiának, Frígiának, Pamfíliának, Egyiptomnak és Líbia Cirene körüli részének lakói, a Rómából való zarándokok, zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok: halljuk, hogy a mi nyelvünkön hirdetik Isten nagy tetteit” (ApCsel 2,9–11).

    Ez az új Jeruzsálem eszményképe (vö. Iz 60; Jel 21,3), ahol minden nép békében és egyetértésben él, Isten jóságát és a teremtés csodáit dicsőítve. De annak érdekében, hogy ezt az eszményt elérjük, mindannyiunknak azon kell dolgoznunk, hogy lebontsuk a minket elválasztó falakat és olyan hidakat építsünk, amelyek elősegítik a találkozás kultúráját és tudatosítják belső egymásrautaltságunkat. E szempontból a jelenlegi migrációs hullámok lehetőséget nyújtanak arra, hogy legyőzzük félelmeinket, és hagyjuk, hogy más emberek sokszínű gazdagsága gyarapítson. Tehát ha akarjuk, a határokat a találkozás kiemelt helyeivé alakíthatjuk, ahol egy mind nagyobb mi csodája ragyoghat fel.

    Arra kérek minden férfit és nőt világszerte, hogy használják fel jól azokat az ajándékokat, amelyeket az Úr ránk bízott, hogy teremtését megőrizzük és még szebbé tegyük. „Egy főember – mondta Jézus – messze földre indult, hogy királyságot szerezzen magának, s aztán visszatérjen. Magához hívatta tíz szolgáját, adott nekik tíz minát, és így szólt hozzájuk: »Kamatoztassátok, míg vissza nem térek«” (Lk 19,12–13). Az Úr bennünket is számon fog kérni! Annak érdekében, hogy közös Otthonunkat megfelelő módon gondozzuk, mind nagyobb és egyre több közös felelősséget vállaló „mi”-vé kell válnunk abban a mély meggyőződésben, hogy bármi jót teszünk a világban, azt a jelen és a jövő nemzedékekért tesszük. Olyan személyes és kollektív elkötelezettségről beszélek, amely minden testvérünket és nővérünket felvállalja, akik továbbra is szenvednek, miközben egy fenntarthatóbb, kiegyensúlyozottabb és befogadóbb fejlődésért dolgozunk. Olyan elköteleződés ez, amely nem tesz különbséget őshonosok és külföldiek, helyben lakók és vendégek között, hiszen ez közös kincs, amelynek gondozásából és jótéteményeiből senki sem zárható ki.

    Az álom elkezdődik

    Joel próféta megjövendölte a messiási jövőt mint a Szentlélek által ihletett álmok és látomások idejét: „Mindezek után kiárasztom Lelkemet minden testre. Fiaitok és leányaitok jövendölni fognak, véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok meg látomásokat látnak” (Jo 3,1). Arra kaptunk meghívást, hogy együtt álmodjunk! Nem szabad félnünk attól, hogy álmodjunk, és hogy egyetlen emberiségként álmodjunk, mint útitársak ugyanazon az úton, mint ugyanannak a földnek, közös otthonunknak a gyermekei, akik mindnyájan testvérek (vö. Fratelli tutti 8).

  • NEK 2020 – Tanúságtétel

    NEK 2020 – „Most nagyon Márta vagy.”

    „…Most nagyon Márta vagy.” Ez a mondat a férjem, Patrik részéről hangzott el, az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus folyamán. Aki jobban ismer, annak ez viccesen hangozhat, ugyanis születésemkor az Emília Márta nevet adták nekem a szüleim. Így hát egész életem folyamán helytálló, hogy „Márta vagyok”.

    Na de most milyen értelemben is voltam Márta? A vasárnapi nyitómisére mindannyian bementünk, majd hétfőn csak Patrik vett részt a katekézisen (HungExpo), kedden azonban Egerbe kellett utaznia, ezért nem képviselte senki a családot. Kedd este – miután túl voltunk a sülyi búcsús-budapesti nyitómisés vasárnapon, ezt követően pedig két teljes napot egyedül töltöttem a gyerekekkel – már nagyon fáradt voltam. Ráadásul a tennivalók csak úgy sorakoztak lelki szemeim előtt. Arról nem is beszélve, hogy énekeltem a zárómisén a kórusban, így a közeledő hétvégét Patriknak gyakorlatilag nélkülem kellett végigcsinálnia a gyerekekkel (köztük az 5 hónapos Ignáccal), emiatt nagyon izgultam. Úgy volt, hogy szerdán mindannyian felutazunk Pestre a katekézisre. Kedd este azonban előálltam azzal a gondolattal, hogy Patrik menjen csak. Nem értette. Kifakadtam neki, soroltam, hogy mennyi mindennel kellene foglalkoznom és hogy milyen fáradt vagyok. Értetlenül állt előttem, és szembesített: „Ugye tudod, hogy most nagyon Márta vagy?” Jól ismerjük az Evangéliumból Mária és Márta történetét: Márta sürgölődik, tesz-vesz, mint egy jó vendéglátó, Mária meg „csak” ül az Úr lábánál, és Őt hallgatja. „Mária a jobbik részt választotta.” – hangzik el Jézus dorgáló szava.

    Az a Szentírásban nem derül ki, hogy ezután Márta hogyan döntött. Azt azonban el tudom mondani, hogy én hogyan döntöttem. Másnap, szerdán felutaztunk Pestre. Úgy gondoltam, hogy ha nagyon elfáradunk, még mindig megtehetjük, hogy csütörtökön otthon maradunk és pihenünk egyet. Ezen a szerdai napon (Kisboldogasszony ünnepén) nem volt közös szentmise a HungExpon, hanem szerte Budapest templomaiban különböző nyelveken mutattak be szentmiséket, a Szent István Bazilikában pedig görögkatolikus Szent Liturgián (tulajdonképpen szentmisén) lehetett részt venni. Mi erre mentünk, a bazilika előtti térre fértünk már csak oda. A liturgikus olvasmányok itt mások voltak, mint amelyek az aznapi római katolikus szertartásokon elhangzottak. A két olvasmányt követően az alábbi volt az Evangélium:
    „Útjukon betértek egy faluba. Egy Márta nevű asszony befogadta házába. Ennek volt egy húga, Mária. Ez odaült az Úr lábához és hallgatta a szavait. Márta meg sürgött-forgott, végezte a háziasszonyi teendőket. Egyszer csak megállt: „Uram – méltatlankodott –, nem törődöl vele, hogy húgom elnézi, hogy egyedül szolgáljalak ki? Szólj neki, hogy segítsen nekem!” Az Úr azonban így válaszolt: „Márta, Márta, sok mindenre gondod van, és sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, nem is veszik el tőle soha.” (Lk 10,38-42)

    Leesett állal, meghatódva álltam a téren. Ez az én örömhírem! Azt éreztem, hogy kedd este Isten szólított meg Patrikon keresztül. „Most nagyon Márta vagy…” Ez nem Patrik emberi gondolata volt. Rajta keresztül az Isten finoman megdorgált. Másnap pedig, a szentmisén elhangzó Ige vállon veregetett: „Jól van, lányom, most már Mária vagy.” Ezt követően nem volt kérdés: részt vettünk minden NEK-es eseményen, amin csak tudtunk.

    Nagyon felemelő volt megtapasztalni, hogy rajtunk kívül több ezren jöttek el ugyanannak a Jézusnak a lábához. Valamennyien a jobbik részt választottuk azokban a napokban. Tudtuk akkor és tudjuk most is: minden forrásunk Belőle fakad.

    „Igen, az élet megjelent, láttuk, tanúságot teszünk róla…” (1Jn 1,2)

    De nem csak ez történt velem ez idő alatt. Szeretettel osztom meg a Tápiómenti Nagyboldogasszony Közösség honlapján megjelent tanúságtételemet is. Bátorítom a kedves testvéreket, osszuk meg egymással a tapasztalatinkat! Jézus él! Legyünk a tanúi! Amen.

    Dinnyésné Cseri Emília

  • Szűz Mária születése – szeptember 8.

    💐KISBOLDOGASSZONY ÜNNEPE💐 (szeptember 8.)

     

    “A Szűzanya születése ünnepén szemléljük őt mint eucharisztikus asszonyt. A Lélek által benne valósult meg elsőként a Fiú leereszkedése, ő adott neki helyet ebben a világban, saját testének templomában. Ő vezette be Krisztust az emberi közösségbe, majd pedig sírba fektetve Gyermekét az emberiség nevében ő adta át az Atyának. A feltámadás után hivatásának ezeket a legszemélyesebb mozzanatait készséggel átengedte az Egyháznak, hogy az apostoli közösség legyen az a hely, ahová leereszkedhet a Lélek, ahol a Fiú testét befogadják, felajánlják és tovább ajándékozzák. Miként születése hajnalcsillagként jelzi a nap közeledtét, úgy Fiával való egysége rámutat a Fiú és az Egyház elválaszthatatlanságára.” /forrás: Magyar Kurír/

    Templomunkban a mai napon az ünnepi szentmise este 7 órakor kezdődik.

    Ünnepeljük együtt Megváltónk Édesanyjának születésnapját!

  • Ima a Nagyszülők és Idősek első Világnapjára

    Köszönetet mondok neked, Uram,
    a Te jelenléted vigaszáért:
    még a magány idején is,
    Te vagy az én reményem és bizalmam,
    Te vagy kősziklám és váram ifjúkorom óta!

    Köszönöm, hogy családot adtál számomra
    és hogy hosszú élettel áldottál meg.
    Köszönöm neked az örömök és a nehézségek pillanatait,
    az álmokat, amelyek már valóra váltak az életemben,
    és azokat az álmokat, amelyek még előttem állnak.
    Köszönöm a megújult termékenységnek ezt az időszakát,
    amelyre Te meghívsz engem.

    Növeld, Uram, hitemet,
    tégy engem békéd eszközévé,
    taníts meg arra, hogy átöleljem mindazokat, akik nálam jobban szenvednek,
    add, hogy soha ne szűnjek meg álmodni
    és meséljek csodáidról az új nemzedékeknek.

    Védd és vezesd Ferenc pápát és az Egyházat,
    hogy az evangélium világossága eljusson a föld végső határáig.
    Küldd el Szentlelkedet, Uram, hogy megújítsa a világot,
    hogy a világjárvány vihara lecsillapodjon,
    hogy a szegények vigasztalásra leljenek és a háborúk véget érjenek.

    Te légy támaszom az idős kor gyengeségében és segíts,
    hogy teljes életet éljek minden egyes pillanatban, amelyet Te adsz nekem,
    abban a bizonyosságban, hogy minden nap velem vagy,
    egészen a világ végéig.
    Ámen.

    (Fordította: Magyar Liturgikus és Egyházzenei Intézet)

  • Királyi zászló jár elöl…

    “Ó Kereszt, áldunk, szent remény,
    a szenvedés ez ünnepén,
    kérünk, kegyelmet adj nekünk,
    add vétkünkért vezeklenünk.
    Szentháromság, dicsérjenek
    üdvösség kútja, mindenek,
    legyen győzelmünk, add meg ezt,
    a diadalmas szent Kereszt.”

     

    Egyházközségünk kórusa szeretett volna kedveskedni egy kis ajándékkal. Idén ez most úgy válhatott valóra, hogy a tagok közül négyen felénekelték több szólamban az alább meghallgatható Királyi zászló jár elöl kezdetű éneket. Reméljük ezzel is hozzájárulhatunk az otthoni ünneplés szebbé tételéhez!

     

  • Keresztút

     

    Kedves Testvérek!

    Elkészült hagyományos keresztutunk letölthető, digitális verziója.

    A záróénekhez készült hangfelvétel az utolsó oldalon a “MEGJÁRTUK MÁR A SZENT KERESZTUTAT” címre kattintva érhető el, a hangfelvétel kattintást követően új lapon nyílik meg.

    Köszönjük azoknak a fiataloknak, akik dolgoztak vele.

     

  • FERENC PÁPA ÜZENETE 2021 NAGYBÖJTJÉRE

    „Íme, felmegyünk Jeruzsálembe…” (Mt 20,18)
    Nagyböjt: a hit, a remény és a szeretet megújításának ideje

    Kedves Testvérek!

    Amikor Jézus előre közli tanítványaival szenvedését, halálát és feltámadását, mely az Atya akaratának teljesítéseként fog megvalósulni, akkor küldetésének legmélyebb titkát tárja fel előttük, és meghívja őket, hogy ők is vegyenek részt ebben a küldetésben a világ üdvösségéért.

    Nagyböjti utunkon, mely a húsvéti titok ünneplése felé halad, arra emlékezünk, aki „megalázta magát, és engedelmeskedett a halálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8). A megtérés ezen időszakában megújítjuk hitünket, merítünk a remény „élő vizéből”, és nyitott szívvel fogadjuk Isten szeretetét, aki mindannyiunkat testvérré formál Krisztusban. Húsvét éjjelén megújítjuk keresztségi ígéreteinket, hogy a Szentlélek működésének köszönhetően új emberré szülessünk. De ezt a nagyböjti utat, akárcsak a keresztény élet egész zarándokútját, már most a feltámadás fénye világítja be, mely irányítja mindazok érzéseit, viselkedését és döntéseit, akik Krisztust kívánják követni.

    A böjt, az ima és az alamizsna Jézus tanítása szerint (vö. Mt 6,1–18) megtérésünk feltételei és kifejezőeszközei. A szegénység és az önmegtagadás útja (a böjt), a megsebzett emberre való odafigyelés és a róla való szeretetteljes gondoskodás (az alamizsna), és az Atyával folytatott gyermeki párbeszéd (az ima) lehetővé teszi az őszinte hit, az élő remény és a tevékeny szeretet megvalósulását.

    1. A hit arra hív bennünket, hogy befogadjuk az Igazságot, és tanúságot tegyünk róla Isten és minden testvérünk előtt.

    Ebben a nagyböjti időszakban a Krisztusban kinyilvánuló Igazság befogadása és megélése elsősorban azt jelenti, hogy megnyitjuk szívünket Isten igéje előtt, melyet az Egyház nemzedékről nemzedékre továbbad. Ez az Igazság nem az értelem szüleménye, mely néhány kiválasztott, kiváló vagy tekintélyes elmének van csak fenntartva, hanem olyan üzenet, amelyet megkapunk, és megérthetünk azon szív bölcsességének köszönhetően, amely nyitott Isten nagyságára, aki már azelőtt szeretett bennünket, mielőtt mi tudatára ébredtünk volna. Ez az Igazság maga Krisztus, aki azáltal, hogy teljesen magára vette emberségünket, Úttá – sokat kívánó, de mindenki előtt nyitott Úttá – tette magát, mely elvezet az Élet teljességére.

    Az önmegtagadásként megélt böjt abban segíti azokat, akik azt szívük egyszerűségében vállalják, hogy újra felfedezzék Isten ajándékát, és megértsék az ő képére és hasonlatosságára való teremtettségünket, amely őbenne találja meg beteljesedését. Az önként vállalt szegénység megtapasztalásával az, aki böjtöl, szegénnyé lesz a szegények közt, és felhalmozza a kapott és szétosztott szeretet kincseit. Ha a böjtöt ily módon fogjuk fel és éljük meg, az segít szeretni Istent és felebarátainkat, mivel – ahogy Aquinói Szent Tamás tanítja – a szeretet olyan mozgás, amely figyelmünket a másik felé fordítja, és őt önmagunkkal egynek tekinti (vö. Fratelli tutti [Mindnyájan testvérek] enciklika [a továbbiakban: FT], 93).

    A nagyböjt arra szolgáló idő, hogy higgyünk, vagyis befogadjuk Istent az életünkbe, és megengedjük neki, hogy „lakást vegyen” nálunk (vö. Jn 14,23). A böjtölés azt jelenti, hogy felszabadítjuk életünket mindattól, ami azt megterheli – az igaz és hamis információk és a fogyasztási cikkek áradatától is –, hogy kitárjuk szívünk ajtaját az előtt, aki egészen szegényen, mégis „kegyelemmel és igazsággal telve” (Jn 1,14) érkezik hozzánk: az Üdvözítő Isten Fia előtt.

    2. A remény mint „élő víz”, mely lehetővé teszi utunk folytatását

    A szamariai asszony, akitől Jézus inni kér a kútnál, nem érti, amikor Jézus azt mondja, hogy „élő vizet” tudna neki adni (Jn 4,10). Először természetesen a hétköznapi vízre gondol, Jézus ellenben a Szentlelket érti rajta, akit bőségesen ad majd a húsvéti misztériumban, és aki belénk önti a reményt, mely nem csal meg. Jézus már akkor beszél a reményről, amikor szenvedését és halálát meghirdetve azt mondja, hogy „harmadnapra feltámad” (Mt 20,19). Jézus arról a jövőről beszél, melyet az Atya irgalma tárt elénk. Jézussal és neki köszönhetően remélni azt jelenti, hogy hisszük: a
    történelem nem zárul le hibáinkkal, erőszakos és igazságtalan tetteinkkel, a Szeretetet keresztre feszítő bűnnel. Azt jelenti, hogy átszúrt Szívéből az Atya bocsánatát merítjük.

    A mai, gondokkal teli időben, amikor minden törékenynek és bizonytalannak tűnik, provokációnak tűnhet reményről beszélni. A nagyböjt azonban épp arra szolgál, hogy reméljünk, hogy tekintetünket újra Isten türelme felé fordítsuk, aki továbbra is gondját viseli teremtésének, jóllehet mi gyakran rosszul bántunk vele (vö. Laudato si’ [Áldott légy] enciklika, 32–33; 43–44). Ez a remény a kiengesztelődésre irányul, melyre szenvedélyesen buzdít bennünket Szent Pál: „Engesztelődjetek ki Istennel” (2Kor 5,20). Azáltal, hogy a bűnbocsánat szentségében, amely megtérésünk útjának középpontjában áll, bocsánatot nyerünk, mi is bocsánatot adókká válunk: mivel mi magunk is kaptuk, továbbadhatjuk azt másoknak, ha képesek vagyunk a figyelmes párbeszédre és
    felkaroljuk a megsebzett embereket. Isten megbocsátása – a mi szavainkon és tetteinken keresztül is – lehetővé teszi, hogy a testvériség húsvétját éljük meg.

    A nagyböjt folyamán figyeljünk jobban arra, hogy „biztató szakkal szóljuk, melyek bátorítanak, erőt adnak, vigasztalnak, előrelendítenek, és ne olyan szavakkal, amelyek megaláznak, elszomorítanak, bosszantanak és semmibe vesznek” (FT, 223). Ahhoz, hogy reményt önthessünk másokba, néha elég egyszerűen „kedves embernek lenni, aki félreteszi saját gondjait és teendőit annak érdekében, hogy figyelmet szenteljen, mosolyt ajándékozzon, biztató szót szóljon, teret adjon a meghallgatásra az általános közöny közepette” (uo. 224).

    Az elmélyedésben és a csendes imádságban inspirációként és belső fényként kapjuk a reményt, amely megvilágítja küldetésünkkel kapcsolatos kihívásokat és döntéseket: íme, ezért olyan fontos, hogy elmélyülten imádkozzunk (vö. Mt 6,6), és találkozzunk – a rejtekben – a mi gyengéden szerető Atyánkkal.

    A nagyböjt reménnyel való megélése annak átérzését jelenti, hogy Jézus Krisztusban tanúi vagyunk az új korszaknak, amikor Isten „újjáteremt mindent” (vö. Jel 21,1–6). Azt jelenti, hogy megkapjuk Krisztus reményét, aki életét adja a kereszten, és akit Isten harmadnapra feltámaszt, és hogy „mindig készen állunk arra, hogy bárkinek megfeleljünk, aki a [bennünk élő] remény indoklását kéri [tőlünk]” (1Pét 3,15).

    3. Hitünk és reményünk legtökéletesebb megnyilvánulása a szeretet, melyet Krisztus nyomdokain járva az emberekre való odafigyelésben és a velük való együttérzésben élünk meg.

    A szeretet annak örül, amikor a másikat növekedni látja. Ezért szenved, ha a másik bajban van: ha magányos, beteg, hajléktalan, megvetett vagy szűkölködő… A szeretet a szív késztetése, mely kiszólít magunkból, és megteremti az osztozás és a közösségvállalás kötelékeit.

    „A társadalmi szeretetből kiindulva előrehaladhatunk a szeretet civilizációja felé, amelyre mindannyian meghívottnak érezzük magunkat. Egyetemes dinamizmusával a szeretet új világot képes építeni, mert a szeretet nem egy meddő érzelem, hanem a legjobb módja annak, hogy hatékony utakat találjunk a fejlődéshez mindenki számára” (FT, 183).

    A szeretet ajándék, mely értelmet ad életünknek, és lehetővé teszi, hogy a rászorulókra családtagként, barátként és testvérként tekinthessünk. A kevés, ha szeretettel megosztjuk, sosem fogy el, hanem az élet és a boldogság forrásává válik. Így történt a száreptai özvegyasszony lisztjével és olajával, aki hamuban sült lepénnyel kínálta Illés prófétát (vö. 1Kir 17,7–16); és a kenyerekkel, melyeket Jézus megáld, megtör és a tanítványoknak ad, hogy szétosszák a tömegnek (vö. Mk 6,30–44). Ugyanez történik ami adományunkkal is, akár kicsi, akár nagy, amikor örömmel és egyszerű
    természetességgel adjuk.

    A szeretet nagyböjtjének megélése azt jelenti, hogy gondját viseljük azoknak, akik a koronavírus-járvány miatt szenvednek, elhagyottnak érzik magukat vagy aggódnak. A jövő miatti nagy bizonytalanság idején, ha emlékezetünkbe idézzük, amit az Úr az ő Szolgájának mondott: „Ne félj, mert megváltottalak” (Iz 43,1), szeretetünkkel bizalmat közvetítünk és megéreztetjük velük, hogy Isten gyermekeiként szereti őket.

    „Csak a szeretet által átformált, a másik ember méltóságát felismerő látásmóddal lehet a szegényeket mérhetetlen méltóságukban elismerni és megbecsülni, saját életstílusukban és kultúrájukban tiszteletben tartani, és így a társadalomba valóban integrálni” (FT,187).

    Kedves Testvérek! Életünk minden szakasza arra szolgáló idő, hogy higgyünk, reméljünk és szeressünk. Ez a felhívás, hogy a nagyböjtöt a megtérésnek, az imádságnak és javaink megosztásának útjaként éljük meg, segítsen bennünket abban, hogy közösségi és egyéni emlékezetünkben átgondoljuk az élő Krisztusból fakadó hitet, a Szentlélek fújása által ébresztett reményt és az Atya irgalmas szívéből kiapadhatatlanul forrásozó szeretetet.

    Mária, a Megváltó édesanyja, aki hűen áll a kereszt tövében és az Egyház szívében, támogasson bennünket szeretetteljes jelenlétével, és a feltámadott Úr áldása kísérjen bennünket a húsvét fénye felé vezető utunkon!

    Kelt a Lateráni Szent Jánosnál, 2020. november 11-én, Tours-i Szent Márton emléknapján.

    Ferenc

  • Ferenc pápa üzenete a 29. Betegek világnapjára – 2021. február 11.

    „Egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.” (Mt 23,8)
    A bizalmi viszony a betegekkel való törődés alapja

     

    Kedves testvérek,

    a betegek 29. Világnapjának 2021. február 11-i ünneplése, a Lourdes-i Szűzanya liturgikus emléknapja jó alkalom arra, hogy különös figyelmet fordítsunk a betegekre és azokra, akik őket a kórházakban, az idősotthonokban valamint a családokban és a közösségekben gondozzák. Különösen is gondolok azokra, akik világszerte a koronavírus-járvány következményei miatt szenvednek. Mindnyájukat, különösen is a szegényeket és a kirekesztetteket, lelki közelségemről és az Egyház szeretetteljes gondoskodásáról biztosítom.

    1. Ennek a napnak témája abból az evangéliumi szakaszból származik, ahol Jézus azok képmutatását kritizálja, akik nem azt teszik, amit hirdetnek (vö. Mt 23,1 – 12). Amikor hitünk üres szavakra redukálódik, nem törődve mások életével és szükségleteivel, hitvallásunk aligha van összhangban a való élettel. A veszély nagy. Jézus ezért használ kemény szavakat, amikor önmagunk bálványozásának veszélyéről van szó, és így tanít minket: „Egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok” (8. vers). Jézus kritikája azok iránt, akik „beszélnek, de nem cselekszenek” (vö. 3. vers), mindig és mindenki számára hasznos, mivel egyikünk sincs védve az álszentség súlyos gonoszságától, ami megakadályozza, hogy az egyetlen Atya gyermekeként növekedjünk, mint olyanok, akik egyetemes testvériség megélésére kaptak meghívást. Testvéreink szükségleteivel szembesülve, Jézus a képmutatással teljesen ellentétes magatartást állít szemünk elé. Arra hív meg minket, hogy álljunk meg, figyeljünk, közvetlen és személyes kapcsolatot alakítsunk ki másokkal, empátiát és együttérzést tápláljunk irántuk, hagyjuk, hogy szenvedésük annyira megérintsen minket, hogy szolgálatukra akarjunk állni (vö. Lk 10,30–35).

    2. A betegség tapasztalata ráébreszt saját sérülékenységünkre és a másoktól való velünk született függésünkre. Teremtményi mivoltunk ezáltal lesz még nyilvánvalóbb, mert megtapasztaljuk Istentől való egyértelmű függőségünket. A félelem, a zavar, a bizonytalanság, néha pedig a megdöbbenés is birtokba veheti elménket és szívünket, ha betegek vagyunk; tehetetlennek érezzük magunkat, mivel egészségünk nem a képességeinktől vagy az aggodalmaskodásunktól függ (vö. Mt 6,27). A betegség felveti az élet értelmének kérdését, amelyet hittel Isten elé hozunk: ez az egzisztencia új irányára és értelmére irányuló kérdés, amire előfordulhat, hogy nem kapunk azonnal választ. Rokonaink és barátaink sem tudnak mindig segíteni minket ebben a fáradtságos keresésben. Jób bibliai alakja e tekintetben jelképértékű. Felesége és barátai nincsenek mellette a szerencsétlenségében, sőt, hibáztatják és csak súlyosbítják magányát és szorongását. Jób elhagyatottnak és félreértettnek érzi magát. De épp e rendkívüli kiszolgáltatottsága által utasít el minden képmutatást, és választja az őszinteség útját Isten és embertársai felé. Olyan kitartóan kiált Istenhez, hogy Isten végül válaszol neki, új látóhatárt nyitva előtte. Megerősíti abban, hogy szenvedése nem büntetés vagy az Istentől való elszakadás állapota, még kevésbé Isten közönyének a jele. Jób megsebzett és meggyógyított szívéből fakad ezután a megindító vallomás az Úr felé: „Azelőtt csak hírből hallottam felőled, most azonban saját szememmel láttalak.” (Jób
    42,5).

    3. A betegségnek mindig van arca, nem is csak egy: minden beteg arca, de azoké is, akik figyelmen kívül hagyva, kirekesztve érzik magukat és akik olyan társadalmi igazságtalanságok áldozatává válnak, amelyek megtagadják számukra az alapvető jogokat (vö. Fratelli tutti, 22). A jelenlegi világjárvány az egészségügyi rendszerek egyenlőtlenségeit, valamint a betegellátás terén mutatkozó hiányokat is felszínre hozta. Az idős, gyenge és kiszolgáltatott emberek nem mindig kapnak méltányos egészségügyi ellátását. Ez politikai döntésektől, az erőforrás-gazdálkodástól és a felelős pozíciókat betöltő személyek elkötelezettségétől függ. A betegek gondozására és beteg testvéreink ápolására erőforrásokat fordított erőforrás elsőbbséget élvez, ami azzal az alapelvvel függ össze, hogy az egészség elsődleges fontosságú közjó. Ugyanakkor a világjárvány rávilágított az egészségügyi személyzet, az önkéntesek, a dolgozók, a lelkipásztorok, a szerzetesek és szerzetesnők elkötelezettségére és nagylelkűségére is, akik profi módon, felelősségtudattal és felebaráti szeretettől indíttatva segítették, kezelték, vigasztalták és szolgálták a számtalan beteget és családtagjaikat. Férfiak és nők csendes sokasága döntött úgy, hogy ezekre az arcokra tekintenek és vállalják a betegek szenvedéseit, akiket a közös emberi család tagjaként testvéreiknek éreztek.

    A közelség egy értékes balzsam, amely támaszt és vigaszt nyújt a betegeknek szenvedéseikben. Keresztényként ezt a közelséget Jézus Krisztus, az irgalmas szamaritánus szeretetének jeleként éljük meg, aki együttérzéssel közelít minden bűntől megsebzett ember felé. A Szentlélek működése által Krisztussal egyesülve arra kaptunk meghívást, hogy irgalmasok legyünk, mint az Atya, és különösen is szeressük gyenge, beteg és szenvedő testvéreinket (vö. Ján 13,34 – 35). Ezt a közelséget nemcsak egyénként, hanem közösségként is megtapasztaljuk: a Krisztusban való testvéri szeretet valóban létrehoz egy gyógyító közösséget, amely senkit sem hagy hátra, amely befogadó, különösen is a leginkább rászorultak iránt.

    Itt szeretném megemlíteni a testvéri szolidaritás fontosságát, amely a szolgálatban válik konkréttá és változatos formákat ölthet, amelyek mind felebarátaink támogatására irányulnak. „A szolgálat azt jelenti, hogy gondját viseljük azoknak, akik törékenyek a családunkban, a társadalomban, a népünkben.” (Homília Havannában 2015. szeptember 20-án). Ebben a szolgálatban mindenki képes arra „hogy félretegye kívánalmait, elvárásait, mindenhatóságra irányuló vágyait a legtörékenyebbek konkrét tekintetének színe előtt. (…) A szolgálat mindig a testvér arcát nézi, érinti az ő testét, érzi az ő közelségét olyannyira, hogy nemegyszer „el is kell viselnie”, miközben segíteni próbálja. Ezért a szolgálat sosem ideológiai, minthogy nem eszméket, hanem személyeket szolgál.” (Uo.)

    4. Abban, hogy egy terápia jó legyen a kapcsolat döntő jelentőségű, ami lehetővé teszi a beteg holisztikus megközelítését. Ennek a szempontnak a kiemelése segíthet az orvosoknak, az ápolóknak, a szakembereknek és az önkénteseknek, hogy felelősnek érezzél magukat abban, hogy a betegeket a gyógyulás olyan útján vezessék, ami a bizalmon alapuló személyes kapcsolatra épül. (vö. Nuova Carta degli Operatori Sanitari [2016], 4). Ez egyfajta szerződéskötést jelent a gondozásra szorulók és az ellátást nyújtók között, ami a kölcsönös bizalmon és tiszteleten, az őszinteségen és a segítőkészségen alapszik, így segít legyőzni a védekező attitűdöket, középpontba állítani a betegek méltóságát, megőrizni az egészségügyi dolgozók szakmaiságát és elősegíteni a jó kapcsolatot a betegek családjával.

    A betegekkel való ilyesfajta kapcsolat kiapadhatatlan motivációs- és erőforrást találhat Krisztus szeretetében, miként azt azoknak a férfiaknak és nőknek a tanúbizonysága is mutatja, akik évezredeken keresztül a szenvedők szolgálatára szentelték magukat. Ugyanis Krisztus halálának és feltámadásának misztériuma annak a szeretetnek a forrása, amely képes hiteles értelmet adni a betegek és ápolóik élethelyzetének. Az evangélium sokszor alátámasztja ezt azzal, hogy bemutatja, hogy Jézus nem varázslattal gyógyít, hanem a gyógyulások mindig egy találkozásnak, egy személyközi kapcsolatnak az eredményei, amelyben Jézus által felajánlott isteni ajándék választ talál azok hitében, akik befogadják. Ez foglalja össze a Jézus által gyakran elismételt kifejezés: „A hited megmentett téged.”

    5. Kedves testvérek, a szeretetparancsnak, amelyet Jézus tanítványaira hagyott, konkrét megvalósulása a betegekkel való kapcsolatban történik meg. Egy társadalom annál inkább emberi, minél inkább hatékonyan törődik a testvéri szeretet jegyében az esendő és szenvedő tagjaival. Törekedjünk e cél elérésére, hogy senki ne érezze magát egyedül, kirekesztve vagy magára hagyva.

    Máriára, az Irgalmasság és a Betegek Anyjára bízom a betegeket, az egészségügyi dolgozókat és mindazokat, akik nagylelkűen segítik szenvedő testvéreiket. A Lourdes-i barlangból és szerte a világon számos más szentélyéből Ő támogassa hitünket és reménységünket, és segítsen abban, hogy testvéri szeretettel viseljük gondját egymásnak. Mindenkinek szívből küldöm áldásomat.

    A Lateráni Szent Jánosnál, 2020. december 20-án, Advent 4. vasárnapján.

    Ferenc.