• Szűz Mária, Isten anyja – január 01.

    Hogyha az Úr nem építi a házat, *
    hasztalan fárad az építő.
    Hogyha az Úr nem őrzi a várost, *
    őrzője hasztalan virraszt.

    Hiába keltek hajnal előtt, s feküsztök későn, †
    hiába esztek verejtékes kenyeret: *
    pihentében is megáldja az Úr, akit szeret.

    Az Úr ajándéka a gyermek, *
    az anyaméh drága gyümölcse.

    Mint nyílvesszők a harcos kezében, *
    erejük teljében a fiak olyanok.

    Boldog, aki velük fegyverkezve indul a harcba; *
    amikor ellenségeivel pörbe száll,
    meg nem szégyenül.

    Istenünk, te Mária szűzi anyasága által örök üdvösséggel ajándékoztad meg a világot. Engedd, kérünk, hogy Isten Anyjának közbenjárását érezzük, mert tőle kaptuk Fiadat, az élet szerzőjét.

    Újév napján, 2022. január 1-én a templomban ½ 11-kor lesz szentmise.

    Mindenkinek Istentől megáldott, boldog új esztendőt kívánunk!

  • Emlékek József atyáról

    Kedves Testvérek!

    Azt kértük Tőletek, hogy akinek indítása van, írjon valami szépet József atyáról. Álljon itt egy, a már eddig küldöttekből! Várjuk a továbbiakat is.

    „Dévai (Erdély) emlékek kapcsán: Úgy őrzöm szívemben emlékét, mint egy “édesanya”, aki nagyon boldog, ha fia az Úrnak, a papságnak szenteli életét.
    Amikor pappá szentelték is, ott voltam (Csíksomlyón). Kiváló gyóntató és lelki vezető volt. Fiataljaink is nagyon szerették.
    Testi-lelki gyötrődéseit imával kísértem!
    Bízom abban, hogy a mennyországban nyugszik drága nemes lelke!
    Emléke legyen áldott!

    B. Cecília

  • A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepére 2021

    Kedves Testvérek!

    A középkor egyik legnagyobb teológusától, Aquinói Szent Tamástól származó mondás szerint „az életszentség nem abban áll, hogy sokat tudunk, hanem a szentség titka azt jelenti, hogy sokat szeretünk.” Ma, amikor Árpád-házi Szent Erzsébet személyét és életpéldáját állítja elénk az Egyház, benne 800 év elteltével is Jézusnak egy olyan követőjét tisztelhetjük, aki Mestere példája szerint mindhalálig szeretett és mindent odaadott.

    Életszentsége a kortársak számára is egyértelmű volt: ezt jól mutatja az is, hogy halála után alig öt évvel már szentté avatták, amely annyira fontos eseménynek számított, hogy azon maga a császár is részt vett. Példája arról tanúskodott a kortársak előtt és a mi számunkra is, hogy Jézus tanítása követhető és megvalósítható. Szent volt, aki túllátott királyi származásának, neveltetésének vagy kastélyának határain, aki felismerte a megfeszített Krisztust a szegényekben és a legrászorultabbakban is.

    Akkoriban sokan és talán ma is hajlamosak vagyunk arra, hogy a hajléktalanságra, a szegénységre, a nélkülözésre mint társadalmi jelenségre tekintsünk, olyanra, aminek megvan a maga oka, és egyszerűen a társadalom rendje az, hogy élnek szerencsésebbek és kevésbé szerencsések, és ezzel nekünk semmi teendőnk nincs, oldja meg más. A szolgáló szeretet példája azonban egészen mást vár tőlünk. Szent Erzsébet észrevette a szenvedő embert a maga fájdalmával, arcával, élettörténetével. Jézus tanítását életprogramjának részévé tette: „Éhes voltam, és adtatok ennem, szomjas voltam, és adtatok innom, idegen voltam, és befogadtatok” (Mt 25,35), s így közösséget vállalt azokkal, akiktől kortársai mint valami fertőző betegtől fordultak el.

    A szeretet nemcsak cselekvő, tevékeny, hanem bátor is. Szent Erzsébet vállalta, hogy kritika tárgya legyen, hiszen viselkedése aligha felelt meg a korabeli udvari etikettnek. Még esküvője sem volt pazarló, mert a lakoma ételeinek egy részét a szegények kapták. A radikális szeretet nem tudja elviselni a kompromisszumokat. Egyszer, amikor Nagyboldogasszony ünnepén belépett a templomba, levette koronáját, a kereszt elé tette, és arcát eltakarva a földre borult. Amikor anyósa szemrehányást tett neki ezért a gesztusért, így válaszolt: „Hogyan viselhetném én, nyomorult teremtmény, továbbra is a földi méltóság koronáját, amikor látom királyomat, Jézus Krisztust tövissel megkoronázva?” Ahogyan Isten előtt viselkedett, úgy viselkedett az alattvalói felé is. Élete példa mindazok számára, akik vezetői szerepet töltenek be: a hatalom gyakorlását minden szinten az igazságosság és a szeretet szolgálataként kell megélni. (Vö. XVI. Benedek pápának 2010. október 20-án a Szent Péter téren tartott általános kihallgatáson elmondott beszéde).

    Szentatyánk, Ferenc pápa így fogalmaz idei, Szegények világnapjára írt üzenetében: „Gyakran a szegényeket különálló embereknek tekintik, mint egy „kategóriát”, amelynek különleges karitatív szolgáltatásra van szüksége. Jézus követése azonban megkívánja e gondolkodásmód megváltoztatását, vagyis az osztozás és részvétel kihívásának vállalását. (…) A szegények nem közösségünkön „kívüli” emberek, hanem testvéreink, akik szenvedéseiben osztoznunk kell, hogy enyhítsük szükségüket és kirekesztettségüket, hogy visszaadjuk elvesztett méltóságukat és biztosítsuk a számukra szükséges társadalmi integrációt.”

    Szent Erzsébet példája erre tanít minket: a megosztás nem azt jelenti, hogy a világ minden gondját és baját magunkra vesszük és minden nyomort enyhíteni akarunk, hanem annak vállalását, hogy a mindennapi életünkben megtesszük azt, amire lehetőségünk van. Albert Schweitzer, a Nobel-díjas orvos és lelkipásztor gondolatai mutathatják meg a helyes irányt számunkra: „Nyisd ki a szemed és keresd, hol van szüksége valakinek egy kis időre, egy kis részvétre, egy kis beszélgetésre, egy kis gondoskodásra. Az illető talán magányos, elkeseredett, beteg vagy ügyetlen, s te jelenthetsz számára valamit. (…) Ne riasszon vissza, ha várnod vagy kísérletezned kell! Csalódásokra is vértezd fel magadat, de ne mondj le a mellékfoglalkozásról, amikor ember lehetsz az emberek számára!” (A. Schweitzer, Keress magadnak mellékfoglalkozást!)

    Most, amikor sajnálatos módon a koronavírus-járvány negyedik hulláma sújtja hazánkat és a világot, ismét nehézzé válhat, hogy arcunkat és kezünket nyújtsuk a szükséget szenvedők felé. Az ősegyház életéről így ír Szent Lukács az Apostolok Cselekedeteiben: „A sok hívő mind egy szív, egy lélek volt. Egyikük sem mondta vagyonát sajátjának, mindenük közös volt. (…) Nem akadt köztük szűkölködő, mert akinek földje vagy háza volt eladta, és az érte kapott pénzt elhozta, és az apostolok lába elé tette. Mindenkinek adtak belőle, a szükséghez mérten.” (ApCsel 4,32.34-35) Eszerint az Egyház életét már a kezdetektől fogva jellemezte az intézményes szeretetszolgálat, vagyis, hogy a többiek nevében a közösség kiválasztott tagjai gondot viseltek a rászorulókra. Ma a Katolikus Karitász ezt a feladatot folytatja, amelynek szervezetei, munkatársai és önkéntesei vállalják azt, hogy szolgálatukat a járványveszély idején is töretlenül folytatják testvéreik javára.

    Ferenc pápa így fogalmaz: „A szolidaritás dinamizmusa építi az Egyházat, amelyben a koinónia, a közösség játszik főszerepet, hiszen a görög szó, koinónia jelentése: közösbe tenni, megosztani, közölni, részt venni. (…) Krisztus teste tagjának lenni, felelősséget jelent egymás iránt is” (Ferenc pápának 2019. augusztus 21-én a VI. Pál csarnokban tartott általános kihallgatáson elmondott beszéde).

    A Katolikus Egyház munkatársai hazánkban mintegy 166 intézményben gondoznak időseket, foglalkoznak fogyatékkal élő testvéreinkkel, nyújtanak éjjeli menedéket hajléktalanoknak és törődnek a szenvedélybetegekkel. Szent Erzsébet ünnepén, amikor a szolgáló felebaráti szeretet szentjére és példaképére emlékezünk, azáltal, hogy adományainkkal a Katolikus Karitász munkáját támogatjuk, közösséget vállalunk a rászorulókkal és azokkal is, akik élethivatásuknak választották azt, hogy az emberek szükségét enyhítsék. Az özvegyasszony két fillérje nem az összeg nagysága miatt értékes, hanem azért, mert „ő mindent odaadott”, közösséget vállalt Istennel és testvéreivel. A szeretet cselekedetei ugyanis nemcsak a rászorultakon segítenek, hanem azokat is gazdagítják, akik adnak, mert ezáltal maguk is Krisztushoz válnak hasonlókká.

    Kelt Budapesten, 2021. november 19-én, Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepén

     

                                                                                    A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia

  • Ferenc pápa üzenete a Szegények 5. világnapjára – 2021. november 14.

    A SZENTATYA, FERENC PÁPA ÜZENETE
    A SZEGÉNYEK 5. VILÁGNAPJÁRA

     

    Évközi 33. vasárnap
    2021. november 14.

     

    „Szegények mindig lesznek veletek” (Mk 14,7)

     

    1. „Szegények mindig lesznek veletek” (Mk 14,7). Jézus ezeket a szavakat egy betániai lakomán, egy bizonyos „leprásként” ismert Simon házában mondta, néhány nappal húsvét előtt. Az evangélista elbeszélése szerint egy asszony lépett be egy értékes kenettel teli alabástromedénnyel, és annak tartalmát Jézus fejére öntötte. Tette nagy csodálkozást váltott ki, és kétféle értelmezésre adott okot.

    Az első a jelenlévők egy részének, köztük a tanítványoknak a felháborodása volt, akik a kenet értékét tekintve – körülbelül 300 dénár, ami egy munkás éves bérének felel meg – úgy gondolták, hogy azt el kellett volna adni, és árát a szegényeknek kellett volna adni. Szent János evangéliuma szerint Júdás volt az, aki ezzel az állásponttal előállt: „Miért nem adták el inkább az olajat 300 dénárért, s miért nem osztották szét a szegények közt?” De az evangélista megjegyzi: „Nem azért beszélt így, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mert tolvaj volt: ő kezelte a pénzt és eltulajdonította, amit rábíztak” (Jn 12,5–6). Nem véletlen, hogy ez a kemény kritika az áruló száját hagyja el: ez azt bizonyítja, hogy akik nem becsülik a szegényeket, azok elárulják Jézus tanítását és nem lehetnek az Úr tanítványai. Ezzel kapcsolatban emlékezzünk Órigenész erős szavaira: „Úgy tűnt, hogy Júdás aggódik a szegényekért […]. Ha ma valaki, aki az Egyház pénzét kezeli és Júdáshoz hasonlóan a szegények védelmében beszél, de aztán kiveszi, amit beletesznek, osztozzon is Júdás sorsában” (Kommentár Máté evangéliumához, 11, 9).

    A második értelmezést Jézus nyújtja, és ez magyarázza meg az asszony cselekedetének mély értelmét. Azt mondja: „Hagyjátok! Mit akadékoskodtok, hisz jót tett velem!” (Mk 14,6). Jézus tudja, hogy közeledik halála, és az asszony cselekedetében élettelen testének a sírbatétel előtti megkenését látja előre. Ez túlmutatott mindenen, amit a jelenlévők el tudtak képzelni. Jézus arra emlékezteti őket, hogy ő az első a szegények között, a szegények legszegényebbje, mert mindannyiukat képviseli. A szegények, a magányosok, a kirekesztettek és a hátrányos megkülönböztetés áldozatai miatt is elfogadja Isten Fia ennek az asszonynak a gesztusát. Asszonyi érzékenységével egyedül ő értette meg az Úr lelkiállapotát. Ez a névtelen asszony, aki talán épp ezért mindazokat az asszonyokat hivatott képviselni, akiket az évszázadok során elhallgattattak, és akik erőszakot szenvedtek, első lett azon asszonyok közül, akik fontos szerepet játszottak Krisztus életének legfontosabb pillanataiban: keresztre feszítésekor, halálakor, eltemetésekor és Feltámadottként való megjelenésekor. Az asszonyok, akiket oly gyakran háttérbe szorítottak és vezetői pozíciókból kizártak, az evangélium lapjain a kinyilatkoztatás történetének főszereplőivé válnak. Sokatmondó Jézus záró mondata, amely ezt az asszonyt az evangelizáció nagy missziójával hozza összefüggésbe: „Bizony mondom nektek, bárhol a világon hirdetik majd az evangéliumot, az ő tettéről is megemlékeznek” (Mk 14,9).

    2. Ez a Jézus és az asszony között kialakult erős „empátia” és az mód, ahogyan Jézus értelmezi az asszony cselekedetét, ellentétben Júdás és mások botránkozó megközelítésével, gyümölcsöző elmélkedéshez vezethet Jézus, a szegények és az evangélium hirdetése közötti elválaszthatatlan kapcsolatról.

    A Jézus által kinyilatkoztatott Isten arca a szegényekért aggódó és hozzájuk közel álló Atya arca. Jézus egész működése arról tanúskodik, hogy a szegénység nem a sors következménye, hanem az ő köztünk való jelenlétének konkrét jele. Nem akkor és ott találjuk meg őt, amikor és ahol akarjuk, hanem a szegények életében, az ő szenvedésükben és nélkülözésükben, a gyakran embertelen körülmények között, amelyek között élni kénytelenek. Amint azt sohasem fáradok elismételni, a szegények az evangélium igazi hirdetői, hiszen ők voltak az elsők, akiket evangelizáltak, és akik meghívást kaptak arra, hogy osztozzanak az Úr boldogságában és az ő országában (vö. Mt 5,3).

    A szegények – bármilyen helyzetben és körülmények között éljenek is – evangelizálnak bennünket, mert lehetővé teszik, hogy mindig új módon fedezzük fel az Atya legigazibb arcvonásait. „A szegények sok mindenre képesek megtanítani minket. Túl azon, hogy részesei a sensus fideinek, szenvedéseik révén ismerik a szenvedő Krisztust. Mindannyiunknak hagynunk kell, hogy evangelizáljanak minket. Az új evangelizáció felszólítás arra, hogy ismerjük fel életük üdvözítő erejét, és helyezzük azt az Egyház útjának középpontjába. Hivatásunk, hogy felfedezzük bennük Krisztust, ügyeik kapcsán a szolgálatukba állítsuk a hangunkat, de az is, hogy barátaik legyünk, meghallgassuk, megértsük őket, és befogadjuk azt a titokzatos bölcsességet, amelyet Isten általuk akar közölni velünk. Elkötelezettségünk nem kizárólag támogató és segítő tevékenységekből vagy programokból áll; amit a Szentlélek mozgósít, az nem egy féktelen aktivizmus, hanem mindenekelőtt egy olyan odafordulás, amellyel önmagunkkal egy valóságnak tekintjük őt. Ez a szegények iránti szerető figyelmesség az igazi érdeklődés kezdete, és ebből kiindulva kell hatékonyan keresni a szegények javát” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 198–199).

    3. Jézus nemcsak a szegények pártján áll, hanem osztozik is sorsukban. Ez minden korban kemény lecke tanítványai előtt. Szavai, hogy „szegények mindig lesznek veletek”, erre is utalnak: szegények mindig lesznek velünk, ez azonban nem szabad, hogy közömbössé tegyen, ezzel szemben az élet kölcsönös megosztására kell, hogy indítson bennünket: ezt a feladatot nem bízhatjuk másokra. A szegények nem közösségünkön „kívüli” emberek, hanem testvéreink, akik szenvedéseiben osztoznunk kell, hogy enyhítsük szükségüket és kirekesztettségüket, hogy visszaadjuk elvesztett méltóságukat és biztosítsuk a számukra szükséges társadalmi integrációt. Továbbá, mint tudjuk, a jótékonyság egy adakozót és egy befogadót feltételez, míg a kölcsönös megosztás testvériséget szül. Az alamizsnálkodás alkalmi, a kölcsönös megosztás viszont tartós. Az előbbi azzal a kockázattal jár, hogy megelégedést szerez azoknak, akik végzik, és megalázó lehet azok számára, akik kapják; az utóbbi erősíti a szolidaritást és megteremti az igazságosság megvalósulásához szükséges feltételeket. Röviden, a hívők, amikor személyesen akarják látni Jézust, és kezükkel meg akarják érinteni, tudják, hová kell fordulniuk. A szegények Krisztus szentségei; az ő személyét képviselik és őrá utalnak.

    Sok olyan szent példája áll előttünk, akik a szegényekkel való osztozást életük részévé tették. Többek között Damján de Veuster atyára, a leprások szent apostolára gondolok, aki nagylelkűen válaszolt arra a hívásra, hogy Molokai szigetére menjen, mely leprások számára elkülönített gettóvá vált, hogy velük együtt éljen és haljon meg. Munkához látott, és mindent, amit csak tudott, megtett annak érdekében, hogy a szegényeknek, betegeknek és a kitaszítottaknak emberhez méltó életet biztosítson. Orvos és ápoló is lett, nem törődve az ezzel járó kockázatokkal, és a szeretet fényét vitte el a „halál kolóniájába”, ahogy akkoriban nevezték a szigetet. Ő maga is elkapta a leprát, ami annak a jele, hogy teljesen osztozott testvéreinek sorsában, akikért életét adta. Tanúságtétele nagyon időszerű napjainkban, a koronavírus-járvány idején. Isten kegyelme kétségkívül munkálkodik mindannak a sok embernek a szívében, akik minden felhajtás nélkül a legszegényebbekért áldozzák magukat, és konkrét módon osztoznak velük.

    4. Teljes szívvel kell tehát követnünk az Úr felhívását: „Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1,15). Ez a megtérés elsősorban abban áll, hogy megnyitjuk szívünket a szegénység sokféle formájának felismerésére és Isten országát megvallott hitünkkel összhangban álló életmódunk révén jelenítjük meg. Gyakran a szegényeket különálló embereknek tekintik, mint egy „kategóriát”, amelynek különleges karitatív szolgáltatásra van szüksége. Jézus követése azonban megkívánja e gondolkodásmód megváltoztatását, vagyis az osztozás és részvétel kihívásának vállalását. Jézus tanítványának lenni azt a döntést jelenti, hogy nem gyűjtünk földi kincseket, melyek egy valójában törékeny és mulandó biztonság illúzióját keltik. Ellenkezőleg, hajlandóságot jelent, hogy mindattól megszabaduljunk, ami az igazi boldogság és megelégedettség elérésétől visszatart, hogy felismerjük, mi az, ami tartós, amit senki és semmi nem pusztíthat el (vö. Mt 6,19–20).

    Jézus tanítása itt is szembe megy az árral, mert olyat ígér, amit csak a hit szemével lehet teljes bizonyossággal látni és megtapasztalni. „Aki nevemért elhagyja otthonát, testvéreit, nővéreit, apját, anyját, feleségét, gyermekeit vagy a földjét, százannyit kap, s az örök élet lesz az öröksége” (Mt 19,29). Ha nem döntünk úgy, hogy szegények leszünk a múló gazdagságban, a világi hatalomban és a hiúságban, soha nem leszünk képesek szeretetből életünket adni; töredékes létet fogunk élni, bár tele jó szándékkal, mégsem leszünk képesek a világ átalakítására. Ezért úgy kell döntenünk, hogy megnyílunk Krisztus kegyelme előtt, mely határtalan szeretetének tanúivá tehet bennünket és visszaadhatja jelenlétünk hitelességét a világban.

    5. Krisztus evangéliuma arra biztat bennünket, hogy a szegények iránt különös törődést tanúsítsunk, és ismerjük fel az erkölcsi és társadalmi rendezetlenség sokféle megjelenési formáját, melyek a szegénység újabb és újabb formáit hozzák létre. Úgy tűnik, egyre inkább terjed az a felfogás, mely szerint a szegények nemcsak felelősek helyzetükért, hanem elviselhetetlen terhet jelentenek egy olyan gazdasági rendszer számára, amely néhány kiváltságos csoport érdekeit állítja a középpontba. Egy olyan piac, amely figyelmen kívül hagyja az erkölcsi elveket vagy válogat közülük, embertelen körülményeket teremt az amúgy is bizonytalan helyzetben lévő emberek számára. Így a nélkülözés és a kirekesztés új csapdáinak kialakulását látjuk, amelyeket olyan gátlástalan gazdasági és pénzügyi szereplők állítanak fel, akikből hiányzik a humanitárius érzék és a társadalmi felelősségvállalás.

    Tavaly egy másik csapás is megjelent, mely tovább szaporította a szegények számát: a világjárvány. Ez továbbra is emberek millióinak az ajtaján kopogtat, és még ha nem hoz is magával szenvedést és halált, mégis a szegénység előhírnöke. A szegények száma aránytalanul megnövekedett, és tragikus módon ez a következő hónapokban is folytatódni fog. Néhány országban rendkívül súlyos következményekkel jár a világjárvány, így a legkiszolgáltatottabbak számára az élethez legszükségesebb feltételek sem állnak rendelkezésre. Az ingyenkonyhák előtti hosszú sorok világos jelei ennek a romlásnak. Meg kell találni a vírus elleni küzdelem legmegfelelőbb eszközeit világszinten, önző egyéni érdekek figyelembevétele nélkül. Különösen sürgős, hogy konkrét válaszokat adjunk azoknak, akik a munkanélküliség miatt szenvednek, köztük pedig sok családapa, nő és fiatal van. A szolidaritás és az a nagylelkűség, amelyről Istennek hála sokan tanúbizonyságot tesznek, a jelen helyzetben az emberiség előmozdításának hosszú távú projektjeivel együtt nagyon fontos eszközt jelentenek.

    6. Mindazonáltal megmarad a korántsem magától értetődő kérdés: hogyan tudunk kézzelfogható választ adni a szegények millióinak, akik gyakran csak közömbösséggel, sőt ellenszenvvel találkoznak? Az igazságosság milyen útját kell járni ahhoz, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek leküzdhetők legyenek, és az emberi méltóság, melyet oly gyakran lábbal tipornak, helyreállítható legyen? Az individualista életmód bűnrészes a szegénység kialakulásában, és gyakran a szegényeket teszi felelőssé helyzetükért. A szegénység azonban nem a sors, hanem az önzés következménye. Ezért döntő fontosságú, hogy olyan fejlesztési folyamatokat indítsunk el, amelyekben mindenki kibontakoztathatja képességeit, hogy az egymást kiegészítő képességek és a szerepek sokfélesége a kölcsönös részvétel közös erőforrásához vezessen. A „gazdagok” között a szegénység számos olyan formája létezik, amelyet a „szegények” gazdagsága enyhíthetne akkor, ha találkoznának és megismernék egymást! Senki sem annyira szegény, hogy ne tudna valamit adni magából a kölcsönös csere során. A szegények ne csak kapjanak; hanem olyan helyzetbe kell hozni őket, hogy adhassanak, mert jól tudják, hogyan kell nagylelkűen viszonozni. Az osztozás hány és hány jó példája áll szemünk előtt! A szegények a szolidaritásból és az osztozásból gyakran példát adnak nekünk. Igaz, hogy ők olyan emberek, akik néhány dologban, gyakran sok mindenben, köztük a legszükségesebbekben is hiányt szenvednek, mégsem szenvednek hiányt mindenben, mert megőrzik Isten gyermekeinek méltóságát, amelyet semmi és senki nem vehet el tőlük.

    7. Ezért a szegénység másfajta megközelítésére van szükség. Ezt a kihívást a kormányoknak és a globális intézményeknek egy olyan előre tekintő szociális modellel kell vállalniuk, amely képes arra, hogy felvegye a harcot a szegénység új formáival, melyek most végig söpörnek a világon, és amelyek döntően befolyásolni fogják az elkövetkező évtizedeket. Ha a szegények peremre szorulnak, mintha állapotukért ők maguk lennének felelősek, akkor maga a demokrácia fogalma kerül válságba és minden szociálpolitika csődöt mond. Nagy alázattal be kell vallanunk, hogy gyakran vagyunk hozzá nem értők, ha a szegényekről van szó. Elvontan beszélünk róluk, megállunk a statisztikáknál, és azt hisszük, hogy egy-egy dokumentumfilmmel megmozgathatjuk az emberek szívét. A szegénységnek éppen ellenkezőleg, kreatív tervezésre kell ösztönöznie bennünket, melynek célja a szabadság növelése, ami ahhoz szükséges, hogy minden ember a képességeinek megfelelő, kiteljesedett életet élhessen. El kell utasítanunk azt az illúziót, hogy a szabadság a pénz birtoklásával jön létre és növekszik. A szegények hatékony szolgálata cselekvésre késztet bennünket, és lehetővé teszi, hogy megtaláljuk a legmegfelelőbb módokat az emberiség ezen részének felemelésére és támogatására, mely túl gyakran névtelen és hangtalan, de amelyre rá van nyomva a segítségünket kérő Megváltó arca.

    8. „Szegények mindig lesznek veletek” (Mk 14,7). Ez felhívás arra, hogy sose szalasszuk el az alkalmat arra, hogy jót tegyünk. Emögött az ősi bibliai parancsot ismerhetjük fel: „Ha szegény akad közöttetek, egy testvéred valamelyik városodban vagy földeden, amelyet az Úr, a te Istened ad majd neked, ne keményítsd meg szívedet, és ne csukd be markod testvéred, a szegény előtt, inkább nyisd meg a kezed, s adj szívesen annyit, amennyire csak szüksége van szorult helyzetében. […] Jó szívvel adj neki, és amikor adsz, a szíved ne legyen tele rosszindulattal. Jótettedért megáld az Úr, a te Istened minden lépésedben s kezednek minden munkájában. Mindig lesznek szegények a földön. Ezért most megparancsolom: nyisd meg a kezed testvéred, a földeden élő szűkölködő és szegény előtt” (MTörv 15,7–8.10–11). Pál apostol is hasonló módon buzdította közösségeinek keresztényeit, hogy az első jeruzsálemi közösség szegényeinek segítségére siessenek, és ezt „ne kelletlenül vagy kényszerűségből tegyék, mert Isten a jókedvű adakozót szereti” (2Kor 9,7). Nem az a dolgunk, hogy alamizsnálkodással megnyugtassuk lelkiismeretünket, hanem hogy felvegyük a harcot a szegényekkel szembeni közömbösség és igazságtalanság kultúrájával.

    Ebben az összefüggésben megfelelő, ha felidézzük Aranyszájú Szent János szavait: „Aki nagylelkű, az ne kérje számon a szegények magatartását, hanem egyszerűen csak enyhítse szegénységüket, és elégítse ki a szükségüket. A szegények egyetlen védekezése a szegénységük, és a szükséghelyzet, amelyben élnek. Ne kérjetek tőlük semmi mást; de még ha a világ leggonoszabb emberei is, ha nélkülözik a szükséges élelemet, szabadítsuk meg őket az éhezéstől. […] Az irgalmas ember olyan, mint egy kikötő a rászorulók számára: a kikötő befogadja és megszabadítja a veszélytől mindazokat, akik hajótörést szenvedtek; legyenek akár gonosztevők, akár jó emberek, vagy bármilyenek, amíg veszélyben vannak, ő megmentő öblébe fogadja őket. Ezért ti is, ha a szárazföldön egy férfit vagy nőt láttok, aki a szegénység miatt hajótörést szenvedett, ne ítélkezzetek, ne kérdezzétek őket viselkedésükről, hanem szabadítsátok meg őket szerencsétlenségükből” (Beszédek a szegény Lázárról, II, 5).

    9. Alapvető fontosságú, hogy mind nagyobb érzékenységgel megértsük a szegények szükségleteit, melyek folyamatosan változnak, ahogyan életkörülményeik is. Ma ugyanis a világ gazdaságilag fejlettebb területein az emberek kevésbé hajlandóak szembenézni a szegénységgel, mint korábban. A viszonylagos jólét állapota, melyhez hozzászoktunk, megnehezíti az áldozathozatalt és a nélkülözés elfogadását. Az emberek bármire készek, csak ne fosszák meg őket a könnyű nyereség gyümölcseitől. Így a neheztelés, a görcsös idegeskedés és a követelés különböző formáiba esünk, melyek félelmet keltenek, szorongást és bizonyos esetekben erőszakot szülnek. Így nem építhetjük jövőnket; ezek a magatartások maguk is a szegénység formái, melyeket nem hagyhatunk figyelmen kívül. Nyitottnak kell lennünk arra, hogy megértsük az idők jeleit, melyek arra hívnak, hogy új utakat találjunk a mai világ evangelizálására. A szegények szükségleteit csillapító azonnali segítségnyújtás nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy előrelátóan alkalmazzuk a keresztény szeretet és irgalmasság új megjelenési formáit, válaszként az emberiség által megtapasztalt új szegénységformákra.

    Kívánom, hogy a szegények világnapjának immár ötödik megtartása helyi egyházainkban még inkább meghonosodjon, és olyan evangelizáló mozgalomra ösztönözzön, amely személyesen találkozik a szegényekkel, bárhol legyenek is. Nem várhatunk arra, hogy a szegények kopogtassanak be hozzánk; sürgető feladatunk, hogy mi érjük el őket otthonukban, a kórházakban és az idősotthonokban, az utcán és a sötét sarkokban, ahol néha elrejtőznek, menedékhelyeken és befogadóközpontokban… Fontos megérteni, hogyan éreznek, mit tapasztalnak, és mire vágyik a szívük. Tegyük magunkévá Primo Mazzolari atya szívből jövő kérését: „Kérem, ne kérdezzék meg, hogy vannak-e szegények, kik ők és hányan vannak, mert attól tartok, az ilyen kérdések elterelik a figyelmet, vagy ürügyet jelentenek arra, hogy ne halljuk meg a lelkiismeretünkhöz és a szívünkhöz intézett világos felhívást. […] Soha nem számoltam meg a szegényeket, mert nem lehet megszámolni őket: a szegényeket megölelni, nem megszámolni kell” („Adesso” 7. szám, 1949. április 15.). A szegények közöttünk vannak. Milyen evangéliumi lenne, ha teljes igazsággal mondhatnánk: mi is szegények vagyunk, mert csak így leszünk képesek igazán felismerni, életünk részévé és üdvösségünk eszközévé tenni őket.

    Kelt Rómában, a Lateráni Szent Jánosnál, 2021. június 13-án, Páduai Szent Antal emléknapján.

    FERENC

  • Egyházközségi emlékek a NEK-ről

    Kedves Testvérek!

    Szívesen és örömmel mutatjuk meg nektek kettő, saját emlékünket a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusról. Az egyik a templomunk tulajdonát képezi. Két külön garnitúra (egy színes, illetve egy másik, fehérrel hímzett) kehelykendő, palla, korporálé összeállítás.

    A másik a „Kongresszus rózsája”, melyet József atya tavaly ősszel megszentelt és a plébánia udvarán, Szegedi atya irodája ablaka alá ültettünk el. Az idén már nyílott is.

    Az 1938-as kongresszusról egy fém áldoztató tálcát őriz a Kisboldogasszony templom.

  • Az elvándorlók és menekültek 107. világnapja

    A SZENTATYA, FERENC PÁPA ÜZENETE
    AZ ELVÁNDORLÓK ÉS MENEKÜLTEK 107. VILÁGNAPJÁRA

     

    2021. szeptember 26.

     

    „Egy mind nagyobb mi felé”

     

    Kedves Testvéreim!

    A Fratelli tutti enciklikában egy olyan aggodalmat és reményt fejeztem ki, amely továbbra is fontos helyet foglal el szívemben: „Ha ez az egészségügyi válság elmúlik, az lenne a legrosszabb válaszunk, ha még mélyebbre merülnénk a lázas fogyasztás és az egoista önvédelem új formáiba. Adja az Ég, hogy a végén többé ne a »többiek«, hanem csak a »mi« létezzék” (Fratelli tutti, 35).

    Ezért arra gondoltam, hogy az idei üzenetet az elvándorlók és menekültek világnapjára az „Egy mind nagyobb mi felé” témának szentelem, így szeretnék világos horizontot kijelölni e világban járt közös utunk számára.

    Ennek a „mi”-nek a története

    Ez a horizont már Isten teremtő tervében is jelen van: „Isten megteremtette az embert, saját képmására, Isten képmására teremtette, férfinak és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket, és így szólt hozzájuk: »Legyetek termékenyek, szaporodjatok«” (Ter 1,27–28). Isten férfinak és nőnek teremtett bennünket, különbözőnek és egymást kiegészítőnek, hogy egy olyan „mi”-t alkossunk, amelynek az a rendeltetése, hogy a nemzedékek sokasodásával mind nagyobb legyen. Isten saját képmására teremtett bennünket, saját egy és háromságos lényének képmására, sokféleségben megvalósuló közösségnek teremtett.

    Amikor engedetlensége miatt az ember elfordult Istentől, ő irgalmában nem az egyes embereknek, hanem egy népnek akarta felkínálni a kiengesztelődés lehetőségét, egy „mi”-nek, amely az egész emberi családot és minden népet átölelni hivatott: „Íme, Isten hajléka az emberek között! Ő velük fog lakni, és ők az ő népe lesznek, és maga Isten lesz velük” (Jel 21,3).

    Tehát az üdvtörténetnek a kezdetén, akárcsak a végén egy mi áll, középpontjában Krisztus misztériumával, aki azért halt meg és támadt fel, hogy „mindnyájan egyek legyenek” (Jn 17,21). Ez a mostani időszak azonban azt mutatja, hogy ez az Isten által akart mi megtört és széttöredezett, megsérült és eltorzult, ami még nyilvánvalóbbá válik az olyan nagyobb válságok idején, mint amilyen a jelenlegi világjárvány is. A nacionalizmus bezárkózó és agresszív formái (vö. Fratelli tutti, 11) és a radikális individualizmus (vö. uo. 105) rombolják és megosztják a „mi”t mind a világban, mind az Egyházon belül. A legnagyobb árat viszont azok fizetik meg, akik legkönnyebben válhatnak másokká: a külföldiek, a migránsok, a kirekesztettek, az egzisztenciális perifériákon élők.

    Az igazság azonban az, hogy mindannyian egy hajóban evezünk, és azon kell munkálkodnunk, hogy ne legyenek többé falak, melyek elválasztanak, ne legyenek többé mások, hanem csak egyetlen mi, olyan nagy, mint az egész emberiség. Ezért szeretném ezért megragadni az alkalmat, hogy ezen a világnapon kettős felhívást intézzek mindenekelőtt a katolikus hívőkhöz, majd pedig a világ minden emberéhez, hogy együtt haladjunk előre egy mind nagyobb mi felé.

    Egy mind katolikusabb Egyház

    A Katolikus Egyház tagjai számára ez a felhívás azzal az elkötelezettséggel jár, hogy egyre hűségesebbek legyünk katolikus mivoltunkhoz, megvalósítva azt, amit Szent Pál tanított az efezusi közösségnek: „Egy a test és egy a Lélek, mint ahogy hivatástok is egy reményre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség” (Ef 4,4–5).

    Az Egyház katolicitása, egyetemessége ugyanis olyan valóság, amelyet minden korban vállalni kell és meg kell élni, az Úr akarata és kegyelme szerint, aki megígérte, hogy mindig velünk lesz, egészen a világ végezetéig (vö. Mt 28,20). Szentlelke képessé tesz bennünket arra, hogy mindenkit magunkhoz öleljünk, hogy sokféleségben megvalósuló közösséget építsünk, hogy a különbségeket egymással összhangba hozzuk anélkül, hogy egy személytelen egyformaságot erőltetnénk. Az idegenek, a migránsok és a menekültek sokféleségével való találkozásban, valamint az ebből a találkozásból kialakuló, kultúrák közötti párbeszédben lehetőségünk van arra, hogy Egyházként növekedjünk és gazdagítsuk egymást. Minden megkeresztelt ugyanis, bárhol éljen is, jog szerinti tagja a helyi egyházi közösségének, tagja az egyetlen Egyháznak, lakója az egyetlen háznak, tagja az egyetlen családnak.

    A katolikus hívők meghívást kaptak arra, hogy mindegyikük abban a közösségében, ahol él, azon dolgozzék, hogy az Egyház egyre befogadóbbá váljon, teljesítve Jézus Krisztusnak az apostolokra bízott küldetését: „Menjetek, és hirdessétek: Közel van a mennyek országa! Betegeket gyógyítsatok meg, halottakat támasszatok fel, leprásokat tisztítsatok meg, ördögöket űzzetek ki! Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok” (Mt 10,7–8).

    Ma az Egyháznak az a feladata, hogy kilépjen az egzisztenciális perifériák utcáira, hogy gyógyítsa a megsebzetteket és megkeresse az eltévedteket, előítéletek, félelem és prozelitizmus nélkül, sőt készen arra, hogy sátrát kinyitva mindenkit befogadjon. Az egzisztenciális perifériákon élők között számtalan bevándorlót, menekültet, kitelepítettet találunk, továbbá az emberkereskedelem áldozatait, akiknek az Úr ki akarja nyilvánítani szeretetét és üdvösségét. „A mostani migrációs mozgások új missziós »frontnak« tekinthetők, kiváltságos lehetőségnek arra, hogy Jézus Krisztust és az evangélium üzenetét otthonunk elhagyása nélkül hirdessük, és konkrét tanúságot tegyünk a keresztény hitről szeretetben, a más vallási közösségek iránti mély tisztelettel. A más felekezetekhez és vallásokhoz tartozó migránsokkal és menekültekkel való találkozás termékeny talajt jelent az őszinte és gazdagító ökumenikus és vallásközi párbeszéd növekedéséhez” (A migránsok lelkipásztori ellátásával megbízott szervezetek országos vezetőihez intézett beszéd, 2017. szeptember 22.).

    Egy mind befogadóbb világ

    Azzal a felhívással fordulok a világon élő valamennyi ember felé, hogy együtt haladjunk egy mind nagyobb mi felé, hogy helyreállítsuk az emberi családot, hogy együtt építsünk egy igazságos és békés jövőt, biztosítva azt, hogy senki se legyen kizárva.

    Társadalmaink jövője „színes” lesz, amelyet a sokszínűség és a kultúrák közötti kapcsolatok gazdagítanak. Következésképpen most meg kell tanulnunk harmóniában és békében együtt élni. Számomra különösen is kedves az az Apostolok cselekedeteiben szereplő jelenet, amikor az Egyház pünkösdi „megkeresztelkedésének” napján, közvetlenül a Szentlélek leszállása után a jeruzsálemi nép hallgatja az üdvösség hirdetését: „Mi pártusok, médek, elamiták és Mezopotámiának, Júdeának, Kappadóciának, Pontusznak, Ázsiának, Frígiának, Pamfíliának, Egyiptomnak és Líbia Cirene körüli részének lakói, a Rómából való zarándokok, zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok: halljuk, hogy a mi nyelvünkön hirdetik Isten nagy tetteit” (ApCsel 2,9–11).

    Ez az új Jeruzsálem eszményképe (vö. Iz 60; Jel 21,3), ahol minden nép békében és egyetértésben él, Isten jóságát és a teremtés csodáit dicsőítve. De annak érdekében, hogy ezt az eszményt elérjük, mindannyiunknak azon kell dolgoznunk, hogy lebontsuk a minket elválasztó falakat és olyan hidakat építsünk, amelyek elősegítik a találkozás kultúráját és tudatosítják belső egymásrautaltságunkat. E szempontból a jelenlegi migrációs hullámok lehetőséget nyújtanak arra, hogy legyőzzük félelmeinket, és hagyjuk, hogy más emberek sokszínű gazdagsága gyarapítson. Tehát ha akarjuk, a határokat a találkozás kiemelt helyeivé alakíthatjuk, ahol egy mind nagyobb mi csodája ragyoghat fel.

    Arra kérek minden férfit és nőt világszerte, hogy használják fel jól azokat az ajándékokat, amelyeket az Úr ránk bízott, hogy teremtését megőrizzük és még szebbé tegyük. „Egy főember – mondta Jézus – messze földre indult, hogy királyságot szerezzen magának, s aztán visszatérjen. Magához hívatta tíz szolgáját, adott nekik tíz minát, és így szólt hozzájuk: »Kamatoztassátok, míg vissza nem térek«” (Lk 19,12–13). Az Úr bennünket is számon fog kérni! Annak érdekében, hogy közös Otthonunkat megfelelő módon gondozzuk, mind nagyobb és egyre több közös felelősséget vállaló „mi”-vé kell válnunk abban a mély meggyőződésben, hogy bármi jót teszünk a világban, azt a jelen és a jövő nemzedékekért tesszük. Olyan személyes és kollektív elkötelezettségről beszélek, amely minden testvérünket és nővérünket felvállalja, akik továbbra is szenvednek, miközben egy fenntarthatóbb, kiegyensúlyozottabb és befogadóbb fejlődésért dolgozunk. Olyan elköteleződés ez, amely nem tesz különbséget őshonosok és külföldiek, helyben lakók és vendégek között, hiszen ez közös kincs, amelynek gondozásából és jótéteményeiből senki sem zárható ki.

    Az álom elkezdődik

    Joel próféta megjövendölte a messiási jövőt mint a Szentlélek által ihletett álmok és látomások idejét: „Mindezek után kiárasztom Lelkemet minden testre. Fiaitok és leányaitok jövendölni fognak, véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok meg látomásokat látnak” (Jo 3,1). Arra kaptunk meghívást, hogy együtt álmodjunk! Nem szabad félnünk attól, hogy álmodjunk, és hogy egyetlen emberiségként álmodjunk, mint útitársak ugyanazon az úton, mint ugyanannak a földnek, közös otthonunknak a gyermekei, akik mindnyájan testvérek (vö. Fratelli tutti 8).

  • NEK 2020 – Tanúságtétel

    NEK 2020 – „Most nagyon Márta vagy.”

    „…Most nagyon Márta vagy.” Ez a mondat a férjem, Patrik részéről hangzott el, az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus folyamán. Aki jobban ismer, annak ez viccesen hangozhat, ugyanis születésemkor az Emília Márta nevet adták nekem a szüleim. Így hát egész életem folyamán helytálló, hogy „Márta vagyok”.

    Na de most milyen értelemben is voltam Márta? A vasárnapi nyitómisére mindannyian bementünk, majd hétfőn csak Patrik vett részt a katekézisen (HungExpo), kedden azonban Egerbe kellett utaznia, ezért nem képviselte senki a családot. Kedd este – miután túl voltunk a sülyi búcsús-budapesti nyitómisés vasárnapon, ezt követően pedig két teljes napot egyedül töltöttem a gyerekekkel – már nagyon fáradt voltam. Ráadásul a tennivalók csak úgy sorakoztak lelki szemeim előtt. Arról nem is beszélve, hogy énekeltem a zárómisén a kórusban, így a közeledő hétvégét Patriknak gyakorlatilag nélkülem kellett végigcsinálnia a gyerekekkel (köztük az 5 hónapos Ignáccal), emiatt nagyon izgultam. Úgy volt, hogy szerdán mindannyian felutazunk Pestre a katekézisre. Kedd este azonban előálltam azzal a gondolattal, hogy Patrik menjen csak. Nem értette. Kifakadtam neki, soroltam, hogy mennyi mindennel kellene foglalkoznom és hogy milyen fáradt vagyok. Értetlenül állt előttem, és szembesített: „Ugye tudod, hogy most nagyon Márta vagy?” Jól ismerjük az Evangéliumból Mária és Márta történetét: Márta sürgölődik, tesz-vesz, mint egy jó vendéglátó, Mária meg „csak” ül az Úr lábánál, és Őt hallgatja. „Mária a jobbik részt választotta.” – hangzik el Jézus dorgáló szava.

    Az a Szentírásban nem derül ki, hogy ezután Márta hogyan döntött. Azt azonban el tudom mondani, hogy én hogyan döntöttem. Másnap, szerdán felutaztunk Pestre. Úgy gondoltam, hogy ha nagyon elfáradunk, még mindig megtehetjük, hogy csütörtökön otthon maradunk és pihenünk egyet. Ezen a szerdai napon (Kisboldogasszony ünnepén) nem volt közös szentmise a HungExpon, hanem szerte Budapest templomaiban különböző nyelveken mutattak be szentmiséket, a Szent István Bazilikában pedig görögkatolikus Szent Liturgián (tulajdonképpen szentmisén) lehetett részt venni. Mi erre mentünk, a bazilika előtti térre fértünk már csak oda. A liturgikus olvasmányok itt mások voltak, mint amelyek az aznapi római katolikus szertartásokon elhangzottak. A két olvasmányt követően az alábbi volt az Evangélium:
    „Útjukon betértek egy faluba. Egy Márta nevű asszony befogadta házába. Ennek volt egy húga, Mária. Ez odaült az Úr lábához és hallgatta a szavait. Márta meg sürgött-forgott, végezte a háziasszonyi teendőket. Egyszer csak megállt: „Uram – méltatlankodott –, nem törődöl vele, hogy húgom elnézi, hogy egyedül szolgáljalak ki? Szólj neki, hogy segítsen nekem!” Az Úr azonban így válaszolt: „Márta, Márta, sok mindenre gondod van, és sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, nem is veszik el tőle soha.” (Lk 10,38-42)

    Leesett állal, meghatódva álltam a téren. Ez az én örömhírem! Azt éreztem, hogy kedd este Isten szólított meg Patrikon keresztül. „Most nagyon Márta vagy…” Ez nem Patrik emberi gondolata volt. Rajta keresztül az Isten finoman megdorgált. Másnap pedig, a szentmisén elhangzó Ige vállon veregetett: „Jól van, lányom, most már Mária vagy.” Ezt követően nem volt kérdés: részt vettünk minden NEK-es eseményen, amin csak tudtunk.

    Nagyon felemelő volt megtapasztalni, hogy rajtunk kívül több ezren jöttek el ugyanannak a Jézusnak a lábához. Valamennyien a jobbik részt választottuk azokban a napokban. Tudtuk akkor és tudjuk most is: minden forrásunk Belőle fakad.

    „Igen, az élet megjelent, láttuk, tanúságot teszünk róla…” (1Jn 1,2)

    De nem csak ez történt velem ez idő alatt. Szeretettel osztom meg a Tápiómenti Nagyboldogasszony Közösség honlapján megjelent tanúságtételemet is. Bátorítom a kedves testvéreket, osszuk meg egymással a tapasztalatinkat! Jézus él! Legyünk a tanúi! Amen.

    Dinnyésné Cseri Emília

  • Szűz Mária születése – szeptember 8.

    💐KISBOLDOGASSZONY ÜNNEPE💐 (szeptember 8.)

     

    “A Szűzanya születése ünnepén szemléljük őt mint eucharisztikus asszonyt. A Lélek által benne valósult meg elsőként a Fiú leereszkedése, ő adott neki helyet ebben a világban, saját testének templomában. Ő vezette be Krisztust az emberi közösségbe, majd pedig sírba fektetve Gyermekét az emberiség nevében ő adta át az Atyának. A feltámadás után hivatásának ezeket a legszemélyesebb mozzanatait készséggel átengedte az Egyháznak, hogy az apostoli közösség legyen az a hely, ahová leereszkedhet a Lélek, ahol a Fiú testét befogadják, felajánlják és tovább ajándékozzák. Miként születése hajnalcsillagként jelzi a nap közeledtét, úgy Fiával való egysége rámutat a Fiú és az Egyház elválaszthatatlanságára.” /forrás: Magyar Kurír/

    Templomunkban a mai napon az ünnepi szentmise este 7 órakor kezdődik.

    Ünnepeljük együtt Megváltónk Édesanyjának születésnapját!

  • Ima a Nagyszülők és Idősek első Világnapjára

    Köszönetet mondok neked, Uram,
    a Te jelenléted vigaszáért:
    még a magány idején is,
    Te vagy az én reményem és bizalmam,
    Te vagy kősziklám és váram ifjúkorom óta!

    Köszönöm, hogy családot adtál számomra
    és hogy hosszú élettel áldottál meg.
    Köszönöm neked az örömök és a nehézségek pillanatait,
    az álmokat, amelyek már valóra váltak az életemben,
    és azokat az álmokat, amelyek még előttem állnak.
    Köszönöm a megújult termékenységnek ezt az időszakát,
    amelyre Te meghívsz engem.

    Növeld, Uram, hitemet,
    tégy engem békéd eszközévé,
    taníts meg arra, hogy átöleljem mindazokat, akik nálam jobban szenvednek,
    add, hogy soha ne szűnjek meg álmodni
    és meséljek csodáidról az új nemzedékeknek.

    Védd és vezesd Ferenc pápát és az Egyházat,
    hogy az evangélium világossága eljusson a föld végső határáig.
    Küldd el Szentlelkedet, Uram, hogy megújítsa a világot,
    hogy a világjárvány vihara lecsillapodjon,
    hogy a szegények vigasztalásra leljenek és a háborúk véget érjenek.

    Te légy támaszom az idős kor gyengeségében és segíts,
    hogy teljes életet éljek minden egyes pillanatban, amelyet Te adsz nekem,
    abban a bizonyosságban, hogy minden nap velem vagy,
    egészen a világ végéig.
    Ámen.

    (Fordította: Magyar Liturgikus és Egyházzenei Intézet)